Trump és az Alapjövedelem

Az Istvánffy András Alapjövedelem-ellenes cikkére írt válaszomra több viszonválasz is érkezett. Donald Trumptól jött a legfrappánsabb. Istvánffy András ugyanakkor leragadt a migráció problémájánál, ami egy fontos részkérdés – de mégsem ez a lényeg. Bár divattéma. Úgyhogy: lássuk először ezt, aztán jöhet Trump!

Azzal kezdem, amivel az előző cikket befejeztem: ha majd lesz globális FNA, az lesz az igazi. De addig se hagyjuk nyomorban és létbizonytalanságban élni se a hazai, se az európai szegényeket, munkásokat, alsó középosztálybelieket! És akkor még egyszer: az Alapjövedelem NEM dologtalanná teszi az embereket, hanem a nincstelenséget és a létbizonytalanságot (utóbbira Trump kapcsán még visszatérek) számolja fel, és a fizetéseket (igen, a fizetéseket) emeli meg.

Akkor most néhány technikai részlet (aki eddig nem hagyta abba az olvasást, most fogja…). A legfontosabb, hogy a Párbeszéd Alapjövedelem-koncepciójában az, aki munkavállaló, az az adórendszeren keresztül jut hozzá az Alapjövedelemhez. Konkrétan: a nettó fizetése nő az adójóváírás és az ún. negatív adó révén, vagyis a külföldi munkavállalók bére ugyanolyan mértékben nőne, mint a magyaroké. A gazdasági bevándorlók egyetlen alcsoportja, amely nem volna jogosult, az a munkanélkülivé váló munkavállalók (!) csoportja, ők is csak itt-tartózkodásuk első 8 évében – számukra egy új baloldali kormány ki tud alakítani egy olyan ellátórendszert, amely méltányos ellátást biztosít (és itt akkor jöhet a jóléti állam!). Az Alapjövedelem nem létrehozná, hanem felszámolná azt a kasztrendszert, amely jelenleg jellemző a társadalomra: tartós munkanélküliek, jogaiktól megfosztott „kölcsönmunkások” és alulfizetett bérrabszolgák egyfelől, szorongó alsó középosztály másfelől, dőzsölő elit a „csúcson”. Az egész koncepció lényege, hogy mindenki egyenlő. S igen, ha már folyton ez a téma: a külföldi munkavállalók is.

Az összegről: igen, az 50 ezer nem sok, ezt már megbeszéltük. De azt továbbra sem értem, miért ellenérv az, hogy nem tudjuk elhozni a Kánaánt? Akkor maradjon a nyomor? Az ellátásból kizuhanók 0 forintjához képest az 50 ezer nem kevés. S hogy miért szűnteti meg a munkakényszert? Három okból. Egy: nem kényszerül a munkavállaló az első ajánlatot elfogadni, van ideje jobbat keresni a piacon, s ugyanez igaz arra is, ha ki akar szállni: megteheti, hogy otthagyja azt a helyet, ahol kiszipolyozzák, esetleg munkahelyi zaklatásnak van kitéve – ha felmond, akkor sem semmibe hullik. Kettő: megszűnteti azt a kényszert, hogy el kell vállalni a közmunkát, ha az ember kapni akarja a „segélyt”. Három: megszűnteti azt az állapotot, hogy éhbérért, létminimum alatti nettóért kell dolgozni – vagyis felszámolja a bérrabszolgaságot. De nem a munkától veszi el a kedvet: részben azért nem, amit Domonkos Tamás írt itt, részben azért, amit „B.F.” ír: „mi itt a baloldalon, nem gondoljuk azt, hogy az Ember (az általános) alapvetően lusta, tehetetlen és tenni nem akaró lény lenne”. De a legnyomósabb érv, amit Szalai Júlia mond erről: „A feltétel nélküli alapjövedelemmel szemben leggyakrabban felhozott érv, hogy „lenevel” a munkáról. Bár a közvélekedés úgy tartja, hogy a szegények nem kis részben azért szegények, mert „dologtalanok”, a valós tények erre rácáfolnak. Kutatásokból tudjuk: a legszegényebbek több időt fordítanak munkára, mint a szerencsés többség. Csakhogy az ő munkájuk láthatatlan marad az informális gazdaság és a háztartások közötti szívességi munkacserék vastag függönye mögött.”

Völgyesi Krisztián és Kanász-Nagy Máté másfelől közelítenek, és az FNA/ Alapjövedelem helyett a jóléti állam újjáépítését, illetve a rászorultsági alapú és feltételekhez kötött támogatásokat látják járható útnak. Ez egy jó vita – de már régóta zajlik. Egy ideálisan működő jóléti állam esetén tényleg nincs szükség Alapjövedelemre, de ettől nem csak Magyarország, még Svédország is nagyon messze van. Még ha meg is volna a jószándék, a „közpolitikák célzása” akkor sem működne: épp a legelesettebbeknek a legnagyobb az esélyük, hogy kihulljanak a rostán. Növelni kell az elérést, bővíteni a szolgáltatásokat, az aktív munkaerőpiaci eszközöktől a Biztos Kezdet gyerekházakig, de tévedés azt hinni, hogy ezek egy szép napon mindenkit el fognak érni. Kell egy biztos alap, amire építhetünk. Egy kis pénz, amit akkor is megkap a munkanélküli, hogy buszjegyet vehessen bemenni állásinterjúra, ha a munkaügyi központ történetesen nem támogatja a buszjegy-vásárlását stb.

Korábban már írtam róla, hogy: „Magyarországon nem csak a szegénység a baj – bár ez a legnagyobb baj —, hanem az is, hogy nagyon könnyű lecsúszni a társadalom középső rétegeiből is (egy válás, egy devizahitel… és kész a baj). Ennek a létbizonytalanságnak az orvoslására is jó az Alapjövedelem.” (Jön Donald Trump!...)

Elnézést a hosszú önidézetért, de ez alapvető kérdés – érdemes tisztázni. A jóléti állam (újra)teremtésének alapfeltétele ugyanis, hogy ismerjük a „rászorulókat” célzó szociálpolitika kudarcainak tanulságait. A rendszeres szociális segély kapcsán „szembe kell nézni pl. azzal, hogy a rászorulók jelentős részéhez nem szokott eljutni a támogatás. Becslésünk szerint a jogosultak között is több mint 40 százalék nem kapja meg a támogatást, részben a jogosultak gyenge informáltsága, részben a segély stigmatizáló hatása miatt” – írja Firle Réka és Szabó Péter András a Közpénzügyi füzetek 2007. áprilisi számában. Volt olyan támogatás, még bőven azelőtt, hogy a Fidesz lebontotta volna a szociális intézményrendszert, amelyet a rászorulók többsége (!) nem kapott meg: „A lakhatási támogatások kezdettől zsugoriak és szegényesek voltak. Az átlagos rezsi 2002-ben havi 23 ezer forint volt, az átlagos támogatás pedig — amit a rászorulók kevesebb mint harmada kapott meg — 1800 forint.” (Bass László–Ferge Zsuzsa– Márton Izabella: Gyorsjelentés a szegényedésről, 2000–2003). Éppen ez szól, minden hibájuk ellenére, az univerzális, alanyi jogon járó juttatások mellett. A családi pótlékot például tényleg minden magyar gyerek megkapja. Nem 33 százalék, nem 70 százalék, nem 90 százalék, hanem 100 százalék. Márpedig a létalap biztosítása nem lehet mérlegelés tárgya. Nem bízhatjuk – az ott dolgozók minden jó szándéka dacára – természetükből fakadóan tökéletlen intézményekre: központokra, szervekre, bizottságokra, hogy a túlélés elemi alapját biztosítsák. A rászorulókat egyébként nem is csak nálunk nehéz megtalálni, a célzás nem is csak nálunk ilyen pontatlan: „az OECD tagországokra vonatkozó tanulmányok eredményeit összegezve Hernandez, Malherbet és Pellizzari (2004) megállapítja, hogy az igénybevételi arány a legtöbb esetben 40 és 80 százalék között ingadozik.” (Firle és Szabó, id. mű). Tehát a lejobb „jóléti államokban” is csak 80%! Persze hazánkban lehet a mostaninál sokkal jobban csinálni, eljutni a 30%-ról a 80%-ra; de akkor is évekig tart, míg a pályaelhagyó szociális munkásokat visszacsábítjuk, az önkormányzati ügyintézőket átképezzük stb. S évekig tart az is, míg a kompetenciaalapú, kooperatív és inkluzív pedagógiát gyakorló óvodák, iskolák biztosítani tudják az esélyteremtést; évekig, míg betöltjük a betöltetlen háziorvosi és védőnői praxisokat stb., stb. De nem várhatunk! Végül, de nem utolsósorban: az „okos” és tényleges eredményt hozó oktatás-, foglalkoztatás-, egészség- vagy szociálpolitika előfeltétele: az emberi méltósághoz, az emberhez méltó élethez nélkülözhetetlen létalap megteremtése. Ha egyszer a nincstelenségben élő kismamák egyoldalú táplálkozása prenatális károsodásokat okoz, kell hogy jusson nekik havi 75 ezer forint. Ha egyszer a gyerekek tömegei éheznek, s ezért sem tudnak a tanulásra koncentrálni, kell hogy jusson nekik havi 25 ezer forint. Ha egyszer három hónap alatt nem lehet munkát találni (sőt: gyakran kilenc alatt sem), kell hogy jusson a tartósan munka nélkülieknek havi 50 ezer forint.

Fölösleges szembeállítani vele, hiszen az Alapjövedelem része lehet a jóléti államnak: „Míg az állásvesztés ma gyakran gyors lecsúszáshoz vezet, az Alapjövedelemmel mindenki megőrizhetné a foglalkoztathatóságát, így javulna a munkakínálat (pl. visszaszorulnának a létbizonytalanság okozta szorongásból fakadó mentális- és szenvedélybetegségek).” (lásd: itt)

És akkor jöjjön Trump! Elemzések százai foglalkoztak a győzelmével. Először azt hitte mindenki, a szegények szavaztak rá, aztán kiderült, nem a szegények, hanem az elszegényedők, az elszegényedéstől tartók. Nem annyira a munkanélküliek, mint inkább a munkanélküliségtől és az adósságcsapdától félők, azok, akik úgy élik meg, hogy bármikor kicsúszhat a lábuk alól a talaj, akiket megbénít, elkeserít, feldühit vagy szorongással tölt el a létbizonytalanság, még ha történetesen van is éppen munkájuk és (még!) tudják is fizetni a törlesztőrészleteket. Van erre jó szó, csak „csúnya”: a prekariátus. Az Alapjövedelem ezért Trump győzelmére is csattanós válasz. Meg a Brexitre, meg Norbert Hoferre, meg Le Penre stb.: nem az a lényeg, hogy pénzt ad, hanem hogy valami kevésbé kézzel fogható, mégis alapvető, pótolhatatlan és felbecsülhetetlen jószágot: létbiztonságot.

Az Alapjövedelemmel kicsavarjuk az elitellenességből tőkét kovácsoló új elit – Le Pen, Farage, Trump, Orbán – kezéből a félelmet, indulatokat szító demagógia fegyverét. És a borotvát.