Az Alapjövedelmet már egy államilag finanszírozott blogon, az MTVA blogján is támadja egy írás, egyenesen a Fidesz-közeli Századvég köreiből. A szerző, Bunford Gerda, erősen indít: lekommunistázza az Alapjövedelmet, amit pedig a legutóbbi finn választásokon győztes jobbközép Centrumpárt is a zászlajára tűzött.

A szerző gondolatmenete meglehetősen sok sebből vérzik, például drámai hangon „jelenti be”, hogy az Alapjövedelem bevezetése esetén megszűnnének az 50 ezer forint alatti juttatások (pl. GYES). Csakhogy ezek úgy „szűnnek meg”, hogy valójában 50 ezer forintra egészülnek ki, más szóval: 50 ezer forintra nőnek; csak éppen Alapjövedelem formájában folyósítanák őket.

A poszt nem kevesebbet állít, mint hogy az Alapjövedelem bevezetése az ország eladósodásához vezetne, s végül az Európai Unióhoz/ IMF-hez kellene fordulni támogatásért. Ez a kritika azért meglepő, mert a Párbeszéd Magyarországért (PM) Alapjövedelem-javaslata forintra ki van számolva, és nem járna a költségvetési deficit növekedésével. Ilyen kritikák eddig nem is igazán hangzottak el, Bunford Gerda talán az első, aki ilyet állít. A tervezet bemutatóján Pogátsa Zoltán közgazdász egyenes túl óvatosnak minősítette a számokat, s bőven megvalósíthatónak ítélte a koncepciót. Surányi György egykori jegybankelnök ugyan egyik-másik számot túlzottan optimistának vélte, de akkora kockázatot nem látott ő sem, amely a koncepció megvalósíthatóságát alapjaiban veszélyeztetné.

A szerző az eladósodás mellett a középosztály „kifosztása” miatt is aggódik. Nem tudni, pontosan kiket ért középosztály alatt, de aligha a középen levőket. A KSH szerint a lakosság nagyjából háromnegyede nem tud önerőből kifizetni egy néhány tízezer forintos, váratlan kiadást. Éppen azért, hogy ez megváltozzon, a PM Alapjövedelem-javaslata nem csak a nettó minimálbér, de a minimálbér feletti alacsony jövedelmek esetében is nettó 31 ezer forint pluszt jelent – anélkül, hogy drágítaná a foglalkoztatást. Nemcsak a jóval létminimum alatti minimálbért, vagyis 69 ezer forintot keresők (pl. eladók és áruházi árufeltöltők) bérét növelnénk 100 ezerre, de a nettó 79 ezret keresőkét is (pl. érettségizett dadusok vagy éppen vállalati ügyintézők) is nettó 110 ezerre, és a 84 ezret kereső diplomásokét is 115 ezerre (pl.: szociális munkások). És így tovább. Az Alapjövedelem közvetlen nyertesei között tehát benne vannak az „átlagemberek” is. Milliók. A "keményen dolgozó kisemberek". Akik lassan, sőt: egyre gyorsabban elvesztik a lábuk alól a talajt.

Magyarországon nem csak a szegénység a baj – bár ez a legnagyobb baj —, hanem az is, hogy nagyon könnyű lecsúszni a társadalom középső rétegeiből is (egy válás, egy devizahitel… és kész a baj). Ennek a létbizonytalanságnak az orvoslására is jó az Alapjövedelem, ezért elég nagy hiba lenne azt gondolni, hogy az Alapjövedelem bevezetése ellenkezne a középosztály érdekével.

Bunford lelkendezve ír esszéjében az Orbán-kormány gazdasági sikereiről: a növekvő foglalkoztatottságról (értsd : kiszolgáltatott, minimálbért sem kereső, valódi munkahelyektől elzárt közmunkások), a kiemelkedő GDP-növekedésről (értsd: a Visegrádi Négyek versenyében 3. helyezett növekedés). Szerinte az ország „végre nem hiteleken tengődik” – valószínűleg nem szeret sokat bajlódni számokkal.

Az olvasó valószínűleg maga is pontosan tudja, hogy az egyre több közmunkás és az egyre több összeszerelt autó, ami a látszólag javuló foglalkoztatási és GDP-adatokban tükröződik, nem valódi gazdasági siker. Beszéljünk mégis picit hosszabban erről, mert ritkán esik szó a növekedés minőségéről. ...Miben ért egyet a Világbank elnöke és Ferenc pápa? Abban, hogy nincs növekedés, ha nem az emberekbe fektetünk be.

S ezzel nincs tisztában a mi állítólagosan kereszténydemokrata kormányunk, amely sajátos gazdaságpolitikát követ: nem befektet az emberekbe, ellenkezőleg, forrásokat von el az oktatástól, egészségügytől, a szociális ellátásból. Az így megspórolt összegeket haverokra és stadionokra költi, a maradékot jobbára a jómódúaknak és a hozzá lojális cégeknek célzott adócsökkentésre és adókedvezményekre fordítja. Ezzel próbálja a gazdaságot növekedésre bírni. Az így elért növekedés azonban – mint a kormány a konvergencia-programban maga is bevallja – adóbevételben szegény. Ez a fajta növekedés az életkörülmények javulásában nem jelenik meg, s nem fenntartható. A hosszú távú növekedés legfontosabb tényezője ugyanis a humántőke – éppen az, amin az Orbán-kormány leginkább spórol. A kormány gazdaságpolitikája a rövid távú növekedési sikerekért (vagyis a növekedés illúziójáért) éppen a hosszú távú növekedés lehetőségét áldozza föl. A Világbank elnöke Ferenc pápával együtt az úgynevezett inkluzív növekedésben hisz: ez olyan növekedést jelent, amelynek pozitív hatása a társadalom minden részében érezteti hatását, és hosszú távon fenntartható.

Az Alapjövedelem az emberekbe történő befektetés. Míg az állásvesztés ma gyakran gyors lecsúszáshoz vezet, az Alapjövedelemmel mindenki megőrizhetné a foglalkoztathatóságát, így javulna a munkakínálat (pl. visszaszorulnának a létbizonytalanság okozta szorongásból fakadó mentális- és szenvedélybetegségek). Az Alapjövedelem révén növekedne a vásárlóerő is. Mindez kiegyensúlyozott, fenntartható – s ami a legfontosabb: az emberek számára is érezhető – növekedéshez segítené hozzá a magyar gazdaságot. Éppen ahhoz a fajta inkluzív és igazságos növekedéshez, amelyet a Világbank elnöke és Ferenc pápa is kívánatosnak tart, nem úgy, mint a jelenlegi magyar kormány. Utóbbi inkább függőségben tart és fegyelmez: sose légy autonóm, légy tudatlan, alázkodj meg, ugrálj úgy, ahogy mi fütyülünk!...

Ennek vetnénk véget, ettől fél a Fidesz. Olyannyira, hogy a józsefvárosi képviselő-testület június 4-i ülésén maga Kocsis Máté polgármester is betámadta az Alapjövedelmet (noha az nem is szerepelt a napirenden).

De térjünk vissza Bunford Gerda eszmefuttatásához. Az állami blog szerzője sajátos analógiára alapozva érvel: szerinte az Alapjövedelem azért adósítaná el az országot, mert lényegét tekintve azonos a 2002-es ún. száznapos programmal (melynek része volt a szégyenletesen alacsony közalkalmazotti bérek megemelése), hiszen ez is, az is baloldali választási ígéret. Bunford az analógiát eléggé szerencsétlenül választja ki, Medgyessy száznapos programját ugyanis a Fidesz is megszavazta, márpedig Bunford épp a Fideszt próbálja esszéjében az erősödő gazdasággal társítani. (Abba pedig ne is menjünk most bele, mi minden játszhatott közre a száznapos programon túl abban, hogy 2008-ban megállapodást volt kénytelen kötni Magyarország az IMF-fel.) A Fidesz-közeli szerző végső soron azt a megszorításokra épülő, egyenlőtlenségeket növelő, elhúzódó gazdasági-szociális válságot okozó gazdaságpolitikát dicsőíti, amely világszerte megbukott. Nem csak Görögországban.

(Forrás: ecolocalizer.com. Szöveg: Alapjövedelem: közös szabadság, infláció- és adómentesen)

Végül: Bunford azzal az állításával is meglepi olvasóit, hogy a baloldal a feltétel nélküli alapjövedelemmel kampányol, jóllehet egyelőre az újbaloldali PM az egyetlen parlamenti párt, amely kampányol az Alapjövedelem mellett. Reméljük, hogy Bunford ezen állítása idővel igazolódik, s a régi baloldal is az Alapjövedelem mellé áll majd.