Október 23-án, mint minden évben, ’56 hőseire emlékezünk, a szabadságot éltetjük. 58 évvel ezelőtt az elnyomó sztálini rendszer, Sztálin magyar helytartói és a szovjet megszállás ellen lázadt fel egy emberként az ország.

De ’56 több volt mint „egyszerű” forradalom: nemcsak szabadságot követeltek a forradalmárok, hanem egyenlőséget is. Fellázadtak a politikai és gazdasági kizsákmányolás ellen egyaránt, munkás-önigazgatást akartak, munkástanácsokat hoztak létre.

A mai nap üzenete, innen a pesti munkáskerületek felől nézve ez: egy diktatúra nemcsak jogainkat korlátozza, nemcsak szabadságunkat tiporja el; mindig létrehozza a maga uralkodó osztályát, elitjét, amely az emberek milliót dönti rabszolgasorba.

De a rabszolgák Spartacusként lázadnak fel újra meg újra.

Tamás Gáspár Miklós, írta, még a rendszerváltáskor: „’56 szocialista forradalom volt, talán az egyetlen a világtörténelemben”: vezeklő kommunisták indították el, vértanúi – Nagy Imre és Gimes Miklós, Maléter Pál és Angyal István (Angyal István, akinek a szobránál ma összegyűltünk!), Szabó János és Dudás József – baloldaliak voltak. A forradalom leginspirálóbb intézménye, a munkástanács maga volt a megvalósult baloldali-plebejus utópia. 56-ban TGM szerint „a szocialista konszenzus Mindszentytől Újhelyi Szilárdig és Vas Zoltánig mindenkit átfogott”. Nem ezt a konszenzust akarjuk újrateremteni – de szeretnék, ha legalább bekapcsolódhatna az elnyomottak hangja is az ünnepi kórusba.

A Város Mindenkié 2012-es megemlékezésén felidézték 56 elfeledett emlékeit, a munkásság követeléseit. Ezek egyike volt, hogy: „a Statisztikai Hivatal dolgozza ki tudományosan a létminimumot, és ennek alapján állapítsák meg a legalacsonyabb béreket. Szükség esetén a maximális bérek rovására oldják ezt meg.” Erről könnyen eszünkbe juthat az a szégyenletes szerep, amit a KSH játszott az elmúlt hetekben, persze felsőbb ukázra, amikor megpróbálta eltitkolni a szegénységi adatokat. És eszünkbe juthatnak a dolgozó szegények, akik közmunkásként, vagy éppenséggel a minimálbért kapva, hiába dolgoznak keményen: gyakran a létminimumot sem éri el a jövedelmük.

De a brutális lakáskrízis sújtotta VIII. kerület frissen megválasztott önkormányzati képviselőjeként hadd idézzem egy építőipari vállalat munkástanácsának október 29-i követeléseit is: „A katasztrófális lakáshiány enyhítése érdekében követeljük a fölösleges tömegszervezetek és hivatalok épületeinek kislakások céljára való átadását.” A hivatalok most is százával, ezrével tartanak maguknál lakásokat, amik üresen állnak, Józsefvárosban is, de csakazért sem hajlandóak szociális bérlakás céljára a lakásra váróknak átadni őket. Miért leli örömét abban a hatalom, hogy honfitásainktól megtagadja a lakhatáshoz való jogot?

Az Egyetemi  Forradalmi Diákbizottság, október 31-én kijelentette: „Megvalósítjuk az igazságos bérezési rendszert. (…) Követeljük az alacsony nyugdíjak felemelését (…). sürgősen javaslatot teszünk a kormánynak a családi pótlék igazságos rendezésére. Szükségesnek tartjuk az állami munkanélküli-segély bevezetését.”

Ez az üzenet is aktuális, sajnos! Az Orbán-rezsim is 9-ről 3-hónapra, vagyis harmadára csökkentette a munkanélküli segély folyósításának időtartamát, és a családi pótlék igazságos emelése helyett annak elértéktelenedésére játszik…

Egy szabad ÉS igazságos társadalomban akartak élni az 56-osok, ahol nincsenek szélsőséges egyenlőtlenségek és szélsőséges szegénység, ahol a dolgozók nem létminimum alatti béreket kapnak, ahol a munkaidő csökkentésével javul az életminőség, ahol lakást kapnak a rászorulók, ahol megvalósul a termelés demokratikus kontrollja…

Az önző, öntelt, önkényes, elnyomó elit ellen, legyen bár vörös vagy narancsszínű, az elnyomottak újra és újra fellázadnak, harcba kezdenek: egy szabad és igazságos társadalomért. Ez ’56 üzenete.

Vagy ahogy Faludy György írta a Forradalom 30. évfordulóján:

„Ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,// és ötvenhat: egyszer minden száz évben

talpra állunk kínzóink ellen. Bármi // következik, boldogság, hogy megértem;”

Szabadság és egyenlőség nem elválasztható egymástól! Ezt üzeni a mártír Angyal István is. Angyal István 1928-ben született Magyarbánhegyesen. Tanult vasbetonszerelőnek, de járt a bölcsészkarra is, 56-ban egy építőipari vállalatnál dolgozott építésvezetőként. Büszke volt rá, hogy csapata, a Tűzoltó utcai felkelők csupa munkásfiatalból áll… De itt be is fejezem, hisz ő maga a börtönből barátjának, Eörsi Istvánnak írt búcsúlevelében is ezt írta: „…még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. (…) Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg.”

***************************************************************************************************************************

Elhangzott a Párbeszéd Magyarországért VIII., IX. és XX. kerületi csoportjának 2014. október 23-i megemlékezésén, a Salkaházi Sára Parkban.