Búcsúlevél. Magyar hanyatlástörténet

Az Oktatói Hálózat (OHA) listáján olvastam egy tömör, s mégis szívbemarkoló búcsúlevelet. Ezt teszem közzé, név nélkül, de a szerző engedélyével:

„…jelenleg még egy fél évig nem tanítok, utána pedig külföldre költözöm, így végülis nem lesz közöm a magyar felsőoktatáshoz. (…) Amennyire időm engedte, próbáltam itt-ott tenni a rendszer ellen. (…)
Belefáradtam. Nekem is csak egy életem van, amit nem harccal és másodállásokkal, hanem kutatással szeretnék főképp eltölteni. Szerencsére a szakterületem külföldön is kelendő, így van esélyem ezt a célomat elérni, mert ebben az országban erre még hosszú ideig nem látok lehetőséget…”

Sokat olvasni mostanában arról, hogy tömegessé vált a kivándorlás, személyes történeteket is, legutóbb Gerendás Péterét.

Lám, a kormány is egyre azon mesterkedik, hogy így-úgy, de kényszerrel tartsa itthon a magyar fiatalokat; nem a jó élet ígéretével, hanem szerződéssel, „feltételteljesítéssel” stb. Persze hiába: a kegyetlen megszorításokkal, a felsőoktatás letaglózásával és a röghöz kötéssel éppenséggel sietteti is a kivándorlást: az érettségizők, s mint látható, az egyetemi oktatók is sorra távoznak.

Nem az a baj, ha világot látnak a magyar fiatalok, vagy bárki. Sőt! Én is évekig éltem külföldön.

Hanem az, ha végső elkeseredésükben mennek el. Mert akkor nem fognak hazajönni. Ráadásul ez egy ördögi kör: minél többen távoznak, annál reménytelenebb visszafordítani a folyamatot: ha egy országot elhagynak a fiatalok, az értelmiségiek és más lázadó-lelkűek, ott kényelmesen berendezkedhet az önkényuralmi rezsim. És akkor persze nem kell iskolai férőhely, meg óvodai sem.

franciák-menekülnek-1940-plakát.jpg(a kép forrása)

Hogy mennyien emigráltak eddig, az semmi ahhoz képest, hogy mennyien mennének – ha tehetnék. Mert a narancsbirodalomban se munka, se tisztes megélhetés, se szabadság, se remény.

De mindenki nem mehet el. Ne mi menjünk, menjenek azok, akik ezt tették velünk!