Nem útibeszámoló következik, csak egy rövidke anekdóta egy meg nem kapott ajánlószelvényről. Egy történet, amely eddig nem szerepelt még a blogban (ha jól emlékszem). Nekünk is volt kitelefonálásunk (egy automata felhívja a választókat -- kit felbosszantva, kinek a kiváncsiságát felkeltve). Aki az 1-es gombot nyomta meg, az ezzel jelezte, hogy szívesen hallana többet az LMP-ről. Az ilyen választók többségét személyesen hívtam vissza (akikre nem került sor: ezúton is elnézést kérek!). Az egyik hölgy elmesélte nekem a családja történetét, hosszan-hosszan beszélgettünk. A végére már kimondottan rokonszenvezett az LMP-vel, és a kopogtatóját is szívesen adta volna, csakhogy már odaadta másnak (hányszor hallottam ezt a választ!!! és nem lerázni akartak ezzel az emberek: tényleg tömegesen adták olyanoknak, akikben rég nem bíznak már. Őket kell még ápr. 11-ig mozgósítani, és akkor jöhet a meglepetéseredmény!). Viszont az unokájáról is mesélt a hölgy, aki jelenleg Madridban tanul, egyetemi hallgató. Engedélyével írtam a "kisunokának", az egyik közösségi portálon (na jó, ideírom: az iwiwen), vázoltam a helyzetet, kérdeztem, hazajön-e. Két napja válaszolt. Kedvesen írt, szívesen adta volna a cédulát is. De most már persze késő. Remélem bejelentkezett a madridi követségre (most már annak is lejárt a határideje), és akkor kapok tőle egy ikszet... De ha csak azt a kedves, bíztató levelet kaptam tőle, már akkor is megérte.