A tavalyi helyi (józsefvárosi/ferencvárosi) PM-es megemlékezésen én beszéltem '56-ról -- kicsit eltávolodva a szokásos közhelyekből, méltatva Angyal Istvánt és a Munkástanácsokat, idézve Tamás Gáspár Miklóst, aki szocialista forradalomról beszélt.

Ma, az Együtt-tel közösen tartott megemlékezésünkön a Práter utcában aktivistánk, 2014-es önkormányzati képviselő-jelöltünk, Erdélyi Gábor beszélt saját '56 személyes emlékeiről. Szintén túllépve az '56-os közhelyeken:

"Tisztelt megemlékezők!

Nem vagyok történész, nem vagyok politikus, ezért csak olyan szubjektív dolgokról szeretnék, nem beszédet mondani, inkább csak mesélni, amit akkor, mint 14 éves, középiskolát elkezdő,  Baross-téri srác láttam, tapasztaltam és éreztem az utcákat járva azokban a napokban, azokban a hetekben.

A 23-a előtti hónapokban már egyre felfokozottabb hangulat, feszültség érződött. Ha két felnőtt beszélgetni kezdett, már a második mondatban előjött a változás igénye, szóba kerültek a Petőfi Kör vitáiról halott, olvasott információk.Különösen nagy várakozás előzte meg a 23-i műegyetemi nagygyűlést és az utána tervezett utcai felvonulást, amit a hatalom az előző napokban hol engedélyezett, hol betiltott.  

Talán ezért is nem kellett aznap iskolába menni, helyette sportnapot szerveztek, ami után hazakísértem egy osztálytárskislányt Albertfalvára.    

Hazafelé, késő délután a villamosok, már csak a November 7 térig (a mai Oktogon) jártak, mert a Nagykörútat akkor már elleptékaz emberek. 

Különösen nagy tömeg volt a November 7 téren, a Blahánál és a Baross téren. Ezeken a helyeken alkalmi szónokokbeszéltek, de mindenütt nagy csoportokban vitatkoztak a helyzetről.

Egy hihetetlen felszabadult hangulat volt, élményként élték meg az emberek, hogy a több éves Rákosi diktatúra után, ahol még családi körben sem igen mert senki őszintén politizálni, mert még a falnak is füle volt, most az utcán szabadon és hangosan lehetett szidni a Pártot és a pártvezetést is!

Sok időbe telt a hazaút, mert nem egy beszédet, vitát végighallgattam. A kora esti órákban már olyan hangok is voltak, hogy menjünk a Rádióhoz, menjünk a Sztálin szoborhoz, menjünk fegyverekért a rendőrségre. És akkor már zúgott, az " Aki magyar, velünk tart!"

A nagyobb, 20-25 éves fiúkat a házunkból és a szomszédos házakból, így a bátyámat is a másnap már nem találta otthon.Mindegyikük részt vett a fegyveres felkelésben és már csak november elején láttuk őket újra, amikor már csak búcsúzni jöttekhaza, mert kivétel nélkül elmenekültek az országból. 

Mi kisebbek, a következő napokban a korabeli fiúkkal egészen november 4-ig végig az utcán voltunk, félve elkerülve azokat a helyeket, ahol

​ ​

ropogtak a fegyverek. A mi feladatunk volt, lévén, hogy az üzletek zárva, vagy üresek voltak, az élelem beszerzése. Nem volt ez nehéz, mert a nagyobb csomópontokra sűrűn érkeztek a "vidék ajándéka Budapest hős népének" és hasonló feliratú, élelmiszert szállító teherautók. Kenyeret pedig a Százados úti kenyérgyárnál osztottak, szintén ingyen. Itt azért legkevesebb egy órát sorb

​an​ 

kellett állni. Nem egyszer volt, hogy amikor már majdnem sorra kerültünk, egy közeli géppisztolysorozat hangjára szétfutottunk é

​s​

amikor

​ ​

ismét előmerészkedtünk, már megint a sor végén találtuk magunkat.

Emellett a mi feladatunk volt az újságok beszerzése is. Ez sem volt nehéz, mert azokban a napokban gombaként szaporodtak a napilapok és az ugyanilyen módon szaporodó pártok 2-4 oldalas kiadványai is. Ezeket legtöbbször teherautókról dobálták le. November 4-ig ebből komoly gyűjteményünk lett, amit később édesapám, félve a bátyám tevékenysége és disszidálása, valamint az ő Munkástanácsi tagsága miatti házkutatástól, elégetett.

A napi beszerzések mellett persze a legtöbb időt a nézelődéssel, a csodálkozással töltöttük. Rendkívüli dolog, hogy egy gyerek 14 éves korában érezze, tudja, hogy itt most egy történelmi pillanatot él meg! 

Nagyon sok csodálatosan tiszta, nagyon sok megdöbbentő és megható, valamint sok sötét dolgot is láttunk. Sajnos minden forradalom árja felkavarja a hordalékot is.

Élmény volt látni, hogy az emberek, akik addig egy talált lyukas 2 filléresért is lehajoltak, betört, szétlőtt kirakatokból az árút nem vitték el, hanem egy kupacban összerakták a kirakat sarkában, vagy sok helyen ki volt írva, a kirakati árú a házmesternél.

Ma is hihetetlenül hangzik, de őrizetlen ládákban gyűltek a papír tízesek, húszasok és százasok a forradalom áldozatai családjainak részére. Ilyen láda volt többek közt a Baross téri földszintes, lapos tetejű sportáruház kirakatában is, ahol  a Baross téri felkelők bázisa volt. Most az OTP ház van a helyén. De volt ilyen gyűjtőláda az éjjel-nappali Közért kirakatában, a Blahán is. Rácsodálkoztunk, ahogy az emberek leverik a házak faláról az ötágú vörös csillagot, amiről addig azt tanultuk, hogy ez a Betlehem-i csillagnál is fényesebben és tovább fog ragyogni. Értetlenül néztük ahogy kivágják a címert, az ország címerét a nemzeti zászlóból, amiről addig nem tudtuk, hogy ez csak a Párt címere.

Harsány jókedvvel néztük, ahogy a Rákóczi út- Nagykörút kereszteződésébe vonszolt Gólemszerű Sztálinszobrot, Joszif Viszarionovicsot dühödt örömmel, apró darabokra verik szét. Ezt a két érzést, a dühöt és az örömet egyszerre, azóta sem láttam senki arcán. Napok alatt többet tanultunk a történelemből, mint addig 8-9 év alatt az iskolában!

     

Szomorú és megható volt látni a város minden kis füves terén a mécsesekkel és kis magyar zászlókkal ellepett sírhantokat melyek alatt koporsó nélkül eltemetett holttestek voltak és amiknek a száma a szovjet ostrom miatt egyre nőtt. Megdöbbentő és iszonytató volt végignézni, amikor ezeket a földes, fagyott holttesteket január-február körül kiásták és elszállították.

Undorral néztük, ahogy a harcok alatt sunyító, de a harcot eldőltnek látó söpredék a már halott ÁVH-s sorkatonák pártfunkcionáriusok tetemét

​ ​

rugdossák, gyalázzák. 

Erről a forradalomról sokat írtak, sokféleképpen nevezték. Volt ez forradalom, felkelés, ellenforradalom és népfelkelés és sajnálatos októberi

​ ​

események is.

De, hogy mi volt valójában?  Ezt még ma sem tudom, mert akármit gondolok,  fejemben már ott is azonnal az ellenvélemény, és annak az ellenvéleménye is. 

Egy biztos, nagyon sok ember vesztette az életét, és e miatt sok családot ért feldolgozhatatlan tragédia. 

Ma már biztos vagyok benne, hogy minden halott mártír volt, mert mindegyikük életét adta a meggyőződéséért, mint ahogy ezek a Práter utcai hősök is!

De biztos vagyok abban is, hogy ha nem egy önmagától elszállt oroszbarát diktátor, hanem egy kompromisszum kész államférfi irányította volna ezt az országot ez a tragédia nem következett volna be! 

Ugye tanultunk belőle?

Egy pár szót a forradalmat követő időszakról is.

Több történész és sok elemző  mai napig értetlenül áll azelőtt, hogy a forradalom után már fél évvel, százezrek sorakoztak fel Kádár mögött. Ezt többen a magyar nép pálfordulásaként értékelik.

Én nem így látom. Hiszem, hogy ebben a fő ok, a magyar nép Nyugatban való csalódása volt!

Az tény, hogy az Európa-i status quó megőrzése miatt nyugati konkrét katonai segítség szóba sem jöhetett! De nagyobb politikaitámogatás elvárható lett volna!

Azokban a napokban mindenki azt beszélte, jönnek az amerikai katonák, már a határoknál vannak az ENSZ csapatok, de helyettük a szovjet csapatok jöttek! Talán ekkor fordult el az emberek zöme a Nyugattól és realitásként csak a beletörődést választhatta.

Tisztelt megemlékezők!

'56 hőseinek a vágyait, az akaratát csak úgy tudjuk továbbvinni, ha megpróbálunk egy kicsit hasonlítani hozzájuk, ha nem is azönfeláldozásban, de  kőkemény hitükben a demokráciát illetően.

Lesz még magyar Köztársaság! "

Erdélyi Gábor, a mai megemlékezésünk szónoka, a Práter utcában